Ha szemben állunk Róma térképével és megengedjük a Tevere-nek (latinul Tiberis), hogy – miképpen egy megrajzolt számegyenes horizontális tengelye a félfamentes papíron – vezesse a szemünket, a folyó két nagy dimenzióra osztja az olasz fővárost.
A jellegzetes színe alapján szőkének nevezett Tiberis az Appeninekben, egészen pontosan pedig a Fumaiolo-hegyen ered, majd belecsókol Toszkána nyakába, kicsit bolyong Umbriában és Lazióban mielőtt végül Róma legközelebbi strandjánál, Ostiánál torkollik a Tirrén-tengerbe.
Emlékszem, amikor Rómába költöztem sokáig csak a Tiberis jobb partján róttam az utcákat, koptattam a macskaköveket, de leginkább a cipőm talpát. A Colosseum, a Fori Imperiali és a Campidoglio (Capitolium domb) háromszögének bűvöletében éltem és akkoriban még annyi felfedeznivaló hevert szanaszét, hogy újra és újra csak halogattam az “átkelés pillanatát”. Így aztán, ha felidézem, még ma is érzem azt a szelet, ami akkor fújt, amikor végre ráléptem a folyón átívelő kőhídra.
Banalitás és csupán benyomásokon nyugvó, azokból gyökerező légből kapott gondolat, de a fejemben mégis Budapest és Róma darabjai néha sziámi ikrekké forrnak össze. A budai Rózsadomb Parioli – az olasz krém kertvárosa, ahol politikusok, valakik valakijei alkotnak egy közösséget. A római Újlipótváros? Prati városrésze. A budapesti hetedik és a nyolcadik kerület Rómában is a dzsungel, a Centro, a turisták olvasztótégelye, ahová a zsidó negyed is esik. És mi a helyzet a Bartók Béla boulevard-dal? Ezen gondolkoznom sem kell: ez lenne a Trastevere. És így tovább… Ez persze csak játék, semmilyen valódi kapcsolat nem húzódik ezek között a helyek között, az asszociáció csak a fejemben létezik. Hát miért ne?
Ott tartottunk: ha szemben állunk Róma térképével és most csak a várost ketté osztó folyó bal szegmensére, annak is az Angyalvártól alulra eső parcellájára koncentrálunk: ezt tölti ki a híres és hírhedt Trastevere, ami egészen biztosan kulcsszereplő Róma szenvedélyellátásában.
A negyed története önmagában megér egy misét, ezt legközelebb el is mesélem, azonban most had kezdjem úgy a történetet, ahogyan én találkoztam először a városnegyeddel és ahogy előttem bontakozott ki a hely szelleme… A Ponte Cestio hídján keltem át tehát először egyik partról a másikra. Mágikus pillanat volt, varázsporos érzés már csak a lokáció miatt is, ugyanis ez az ókori kőhíd a Róma szívében található apró szigetre, az Isola Tiberina-ra, Tiberis szigetére vezet, illetve onnan Trastevere városrészébe.
Vacsoraidőben érkeztem a hídhoz, amikor már pislákoltak az utcai lámpák, de az ég kékjében még ott voltak a naplemente utolsó árnyalatai. Aztán elfogyott a híd a lábam alatt és ott voltam a másik oldalon. Hát így érkeztem meg a negyed tekeredő, sikátoros utcáinak szövevényébe. Néhány kanyar és több száz falra fújt graffiti után egy pillanatra meg kellett állnom. Egy olyan hosszú sor tekeredett ugyanis előttem hogy nem láttam a végét. Elkezdtem hát haladni a kígyózó sor mellett, hogy kiderítsem, mi az, amiért az emberek hajlandóak egy-kettő de akár három órát is várakozni. Így lyukadtam ki a Via dei Vascellari és a Via Dei Salumi utcatáblák metszéspontjánál, ahol a falra ez volt festve: Da Enzo.
Mi tagadás ez a sor elvarázsolt engem, egyrészt mert önmagában misztikussá és rejtélyessé tesz egy helyet, ahová ennyi ember áll sorba, de ezen felül azért is nyűgözött le, mert azok az emberek mind azért álltak ott, hogy finomat, jól és jót egyenek. Ennyi az egész. Nem csodálatos?
Azóta, hogy azt a sort láttam, kis túlzással kísértett álmaimban és nem volt kérdés, hogy rövidesen én is elzarándokolok majd oda, hogy kiderítsem, mi a titok nyitja.
Aztán a barátaimmal egyszer – túljárva a sor fifikáján – éppen egy órával nyitás előtt érkeztünk, amikor még csak éppen elkezdték helyükre állítani a székeket és az asztalokat. Így mikor aztán ütött az óra, elsőként kísértek minket az asztalunkhoz…
Egy helyen, ahol az egy utcára jutó tradicionális római konyhák száma átlagosan tizenöt, mi a titok, ami miatt nem veszi el az emberek kedvét a sorban állásnak ez a hihetetlen dimenziója? Nos, én ezt nem fogom tudni megmondani Neked. Nincs ugyanis univerzális igazság. Azt gondolom, más lesz az a mozzanat, ami majd téged lebilincsel itt. Persze beszélhetnék az alapanyagok nagyon magas minőségi színvonaláról, vagy a Di Felice családról, aki a hely nevét adó Enzo halála után vette át az üzletet és tartja kézben a mai napig. Mégis a végső igazság csakis a tányérokon található. Ezért bátorítalak, hogy egyszer keresd fel Te is a Szalámi és a Fazekasok utcájának kereszteződésénél a helyet, amit errefelé mindenki ismer és csak így hív: Da Enzo al 29…
