Rómában milliónyi macskakő, seregnyi szökőkút, számos templom és imahely keresés nélkül tárul elénk. A hangulatos terek repertoárja, a Tevere-n átívelő 25 híd, a 23 városrész és a 7 magasodó domb ölelkezik össze itt egymással és keretezi az olasz főváros képét… Ám van itt valami, amiből csak egyetlen egy van és semmi máshoz nem is hasonlítható. Igazi kuriózum, kakukktojás, ha úgy tetszik. Mire gondolok? Hogy kihagyjuk a barkóba játékot, nem húzom az időt és elárulom, hogy mi az, ami mellett nap, mint nap elmegyek minden alkalommal elbűvölve a kíváncsiság kígyózó sorától, ami elapadhatatlannak látszik. Egy olyan objektumról van szó, amit ha erre járunk, egyszerűen tényleg lehetetlen megkerülni, mert így vagy úgy, de a kíváncsiságunk elvisz minket is hozzá: ez az Igazság szája, olasz nevén a Bocca della Verità.
Rengeteg legenda főszereplője ez a közel két méter átmérőjű márvány kőkorong, amely a Santa Maria in Cosmedin templom előterében található. E román kori templomnak a Capitolium (Campidoglio) és a Palatinus (Palatino) dombok között elterülő Forum Boarium, vagyis az ókori római marhapiac ad otthont.
A gigantikus korongon egy faun vonásait találjuk, egészen pontosan egy folyóisten, Portunus (Dio Portuno) arcát ábrázolja. Eredetét tekintve az ókorból maradt ránk, az akkori legnagyobb szennyvízcsatorna, a Cloaca Maxima egyik fedele (chiusino) lehetett. Vannak, akik úgy gondolják, később aknaként, majd ezt követően egy kút fedeleként funkcionált. Ma a rómaiak és a turisták egyaránt úgy asszociálnak rá előszeretettel, mint az igazság letéteményesére, aki ítéletet mond a kimondott emberi szó felett. De mennyiben csak hiedelem és legenda ez? Nehéz megmondani és még nehezebb kihámozni a számos Rómát belengő história közül. William Wyler 1953-as filmje, a Római vakáció (Vacanze romane) és ezen belül is Audrey Hepburn és Gregory Peck színészi játéka kétségtelenül világhírűvé tette ezt a narratívát.
Az elbeszéléseket szemlézve úgy tűnik, régen mindenekelőtt a házassági hűtlenség bírája lehetett, és kimondottan a hűtlen feleségek leleplezőjeként emlékeznek rá: a gyanúba keveredett nőknek a korong elé kellett járulniuk és kezüket bedugni a folyóisten márványszájába – mindez persze egy jelentősebb tömeg előtt történt. Ha a nő ártatlan volt, a keze ép maradt, a tömeg pedig eggyé olvadva lélegzett fel. Azonban, ha a hűtlenség pecsétje piszkolta össze a feleség lelkét, ujjait egy tűvel vagy más éles tárggyal megsebezték, ilyenkor a tér emberei kiabáltak és szóval is megbélyegezték az asszonyt. Az objektum mögött egy felbérelt patrícius állt, aki utasításra vagy megkegyelmezett, vagy éppen ellenkezőleg, megleckéztette az azt érdemlőt.
Az összes ide vonatkozó legenda közül legpontosabban egy ravasz feleség története maradt ránk, aki túl tudott járni az igazság bírájának eszén. Az elbeszélés szerint a nő, amíg férje távol volt, számtalanszor hűtlen volt hozzá. Egy alkalommal szomszédjai kapták rajta és ezt követően felfedték a gyanútlan asszonyt a férjnek. A feleség hiába tagadta a vádakat, a férfi fejébe vette, hogy az Igazság szája elé járuljanak, mondja meg az, hihet-e feleségének.
Másnap, amikor felkeresték a bírát a téren egy bolondnak látszó férfi odaszaladt a feleséghez, erősen magához szorította és csókot nyomott a szájára. Ezt követően járult a nő az Igazság szája elé, akinek a következőket mondta: „Esküszöm, hogy soha senki mást nem csókoltam a férjemen és ezen a bolond férfin kívül.” A tömeg mozdulatlanul várt a száj ítéletére, de az csukva maradt, nem tett kárt a nő kezében…
Hogyan volt lehetséges ez? Nincs semmi boszorkányság a dologban, mindez a nő leleményének volt köszönhető, ugyanis a magát őrültnek tettető férfi valójában a feleség szeretője volt. A tiltott szerelmesek előzetesen eszelték ki ezt a jelenetet, hogy szerelmük fennmaradhasson és a nőre se kerüljön szégyenpecsét.
Amikor jó pár év után újra eljöttem ide, hogy képeket készítsek ehhez az anyaghoz, közeledve a folyami istenség összetéveszthetetlen másához, odalépett hozzám egy férfi. Miután közölte, hogy ő is oda tart és kifejezte, hogy milyen szépnek talál, örömében olyan hosszan és szorosan ölelt meg, hogy az már több volt, mint zavarba ejtő, és szinte lehetetlennek látszott lerázni… Ezúttal a szokásos “Sono sposata” (El vagyok jegyezve) kitalált fedőszövegem is kevésnek bizonyult. Aztán miután végre sikerült elválnunk, elnevettem magam… Ki tudja? Talán ő is ismeri a legendát és csak egy pillanatra beleélte magát a bolond férfi szerepébe… A hely szelleme csodákra képes.
