Tutte le strade portano a Roma…
Ezt még akkoriban írom, mikor itthon vagyok. Itthon… már ez a fogalom is mondjuk úgy, problémás. Nekifutok még egyszer. Tehát akkor írom, amikor éppen még Budapesten élek és megtörténik velem egy teljesen banális jelenet. Banális, mert hétköznapi és gyakran ismételt: elfogy a kávé. A kis fekete, füstös elkötelezett híveként senza esitazione veszem is a kabátom – mert ekkor még kora tavasz van -, és már úton is vagyok, hogy a kiürült készleteket észrevétlenül feltöltsem. Egy csomaggal veszek, Pellini-t. Szeretem ezt a mély csokoládé ízt, amelyben a reggeleken és aztán az ebédszünetek végén elmerülve, a csésze végére a Kárpát-medencéből mindig Itália partjainál kötök ki.
Hát így, immár egy kis Olaszországgal a táskámban a boltból hazafelé vezető úton, hirtelen elgondolom, hogy talán ez az utolsó csomag kávé itthon. Megint ez a szó… Az utolsó csomag Magyarföldön. Vajon hány csésze az? Kicsit erre megrezzenek. Talán éppen ilyen érzés, amikor az ember egy zsinóron ing, amely két földrajzi pont közé van kifeszítve. Jelen esetben Budapest és Róma közé – persze csak képzeletben- . Egy lebegéshez hasonlítható érzés, hiszen az alany már felemelkedett innen, eloldódott a földtől, amit olyan jól ismer, de lábát még nem érintette ahhoz, ami innen még messze és talán nem is teljesen hihető, hogy létezik, hiszen a valóság biztosan csak az lehet, amit ha nyitjuk a szemünket, látunk és ha kezünket nyújtjuk felé, elérünk. Róma pedig ebből a perspektívából továbbra is messze van még.
Nem rajongásról van itt szó, és ódát sem szándékozom írni egy helyhez – habár az Örök város képében könnyedén meglelném a magasztos tárgyat, ahogyan az emelkedett hangvétel is teljesülne mint műfaji kritérium. Nem egy lírai énekről van szó. Egy problémán igyekszik átívelni ez a gondolatfüzér. Azt a szépséghibát próbálja orvosolni, ami tapasztalatom alapján rendszerint a jó dolgokkal van: hogy rövidek. Mintha sietnének, mintha igyekeznének valahová tovább, hogy más is kapjon belőlük, hogy másnak is jussanak. Jól is van ez így, nem is illik telhetetlennek lenni. Az itteni sorok azonban kegyesek: általuk és rajtuk keresztül másodszor is összeölelkezhetek mindazzal, amit látok, tapasztalok és ízlelek azon a helyen, amiről csak ezt mondják: minden út oda vezet…
