Lebegés

Tutte le strade portano a Roma…

Ezt még akkoriban írom, mikor itthon vagyok. Itthon… már ez a fogalom is mondjuk úgy, problémás. Nekifutok még egyszer. Tehát akkor írom, amikor éppen még Budapesten élek és megtörténik velem egy teljesen banális jelenet. Banális, mert hétköznapi és gyakran ismételt: elfogy a kávé. A kis fekete, füstös elkötelezett híveként senza esitazione veszem is a kabátom – mert ekkor még kora tavasz van -, és már úton is vagyok, hogy a kiürült készleteket észrevétlenül feltöltsem. Egy csomaggal veszek, Pellini-t. Szeretem ezt a mély csokoládé ízt, amelyben a reggeleken és aztán az ebédszünetek végén elmerülve, a csésze végére a Kárpát-medencéből mindig Itália partjainál kötök ki.

Hát így, immár egy kis Olaszországgal a táskámban a boltból hazafelé vezető úton, hirtelen elgondolom, hogy talán ez az utolsó csomag kávé itthon. Megint ez a szó… Az utolsó csomag Magyarföldön. Vajon hány csésze az? Kicsit erre megrezzenek. Talán éppen ilyen érzés, amikor az ember egy zsinóron ing, amely két földrajzi pont közé van kifeszítve. Jelen esetben Budapest és Róma közé – persze csak képzeletben- . Egy lebegéshez hasonlítható érzés, hiszen az alany már felemelkedett innen, eloldódott a földtől, amit olyan jól ismer, de lábát még nem érintette ahhoz, ami innen még messze és talán nem is teljesen hihető, hogy létezik, hiszen a valóság biztosan csak az lehet, amit ha nyitjuk a szemünket, látunk és ha kezünket nyújtjuk felé, elérünk. Róma pedig ebből a perspektívából továbbra is messze van még.

Nem rajongásról van itt szó, és ódát sem szándékozom írni egy helyhez – habár az Örök város képében könnyedén meglelném a magasztos tárgyat, ahogyan az emelkedett hangvétel is teljesülne mint műfaji kritérium. Nem egy lírai énekről van szó. Egy problémán igyekszik átívelni ez a gondolatfüzér. Azt a szépséghibát próbálja orvosolni, ami tapasztalatom alapján rendszerint a jó dolgokkal van: hogy rövidek. Mintha sietnének, mintha igyekeznének valahová tovább, hogy más is kapjon belőlük, hogy másnak is jussanak. Jól is van ez így, nem is illik telhetetlennek lenni. Az itteni sorok azonban kegyesek: általuk és rajtuk keresztül másodszor is összeölelkezhetek mindazzal, amit látok, tapasztalok és ízlelek azon a helyen, amiről csak ezt mondják: minden út oda vezet…  

Megosztás
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: whatsapp
Megosztás itt: email
Kampler Éva

A Terra Poetica két hosszú évig egy „fiókban várakozó” ügy volt, aztán idén azzal, hogy az olasz fővárosba költöztem, formára talált. Az oldalt mindazoknak dedikálom, akik szeretik a tiszta történeteket. Mottóként ezért ezt a sort választottam: ‘Una storia sulla pura bellezza’, vagyis ‘Egy történet a tiszta szépségről’.

Social media

Kapcsolódó bejegyzések

Ponza olasz sziget Lazio

Titkos oázis a Tirrén-tengeren: Isola di Ponza

Azt mondják Ponza szigete olyan festői, mint Capri, csak radírozzuk ki róla a turistákat, hiszen még manapság is egészen érintetlen, így megmaradt szinte csak az olasz emberek nyári paradicsomának. Több sem kellett, elmentem hát oda, hogy megnézzem a saját szememmel, igaz-e mindaz, amit róla mondanak…

Tovább olvasom »