Bevallottan napimádó vagyok, valószínűleg azért, mert nyáron születtem és talán azért is, mert az Alföldön, Szegeden, amit a napfény városaként is számon tartanak. Egyszerűen hozzá vagyok tehát szokva a napsütéshez és az ehhez társuló derűhöz, így felnőtt életemben is megrögzötten ennek újbóli és újbóli megtalálásán munkálkodom.
Magyarország a szívem csücske, mégis nyaranta az olasz Riviéráról hazaérkezve rendszerint kicsit elfogott a szomorúság, hogy én magam nem a Mediterrán föld szülötte vagyok. Irigykedtem is sokszor a pisztáciára. Miközben Olaszországban a semmi könnyű, itthon a semmi nehéz. Nálunk, ha nincs, az fájdalmas, egy teher, ami lehorgonyoz. Itália vidékein viszont a fókusz nem a hiányokra és a betöltetlen területekre vándorol: ha nincs is sok, az ember azért a kicsiért, amilye van hálás és gyakran megünnepli magát és az életet mindenféle különlegesebb esemény bevárása nélkül.
Az utóbbi években pr-ral és menedzsmenttel foglalkoztam Budapesten, ám csendben dédelgettem az álmot, hogy egyszer Olaszországba költözzek és a gasztronómiával foglalkozhassak. 2021-ben Budapesten elvégeztem a Culinary Institute of Europe kulináris művészetek képzését, közben elkezdtem egy gasztronómiai rovatot írni és beigazolódni látszódott a korábban feltámadt vonzalom a terület iránt. Ezen a ponton már világos volt, hogy nem lehet itt megállni, tovább kell menni.
Szakmai továbbképzésként jelentkeztem egy gasztronómiai programra az olasz fővárosba, ahova befogadást nyertem. Így kerültem tehát Rómába. Viszont szerettem volna, ha ez a tapasztalat nem csak az enyém lenne, hanem mindazoké is, akiknek hozzám hasonlóan a szívük egy része mediterrán.
A napsugarak mellett az autentikusság tart még lázban. Ha valami olyasmit látok, ami póz és manír nélküli, érdek nélkül tetszik és pusztán átragyog rajta egy hely, egy tradíció vagy egy család igazsága, az egyszerűen érdekel és lenyűgöz. A több generációt megélt hagyományokról, a szóbeszédben forgó legendákról, a gondozott értékekről szóló történetek foglalkoztatnak és ezeket mesélem én is tovább.
A márkagondozás területéről érkező szakmai célkitűzésem úgy “becsomagolni”, de leginkább kicsomagolni az értékeket, hogy azok esszenciája ne változzék. Ma, a reprodukció korában kiveszőben van ez a tiszta élmény.
Így született meg a Terra Poetica ötlete.
A Made in Italy manapság is a legvonzóbb márkák között szerepel. Olaszország azonban sokszor szenved hajótörést a klisék édesvizének hullámain. A nyelvismeret és a kultúrszomj segítségével testközelből vizsgálom meg és bontom elemeire ezt az országimázs konstrukciót.
Az oldalam mindazoknak dedikálom, akik szeretik a tiszta történeteket. Mottóként ezért ezt a sort választottam: ‘Una storia sulla pura bellezza’, vagyis ‘Egy történet a tiszta szépségről’.
Claudio Colaiacomo, olasz szerző Roma come nessuno conosce (Róma, ahogyan senki sem ismeri) című könyvében így ír: Róma városa három részre osztható. A város teste a legfizikaibb része, beleértve a műemlékeket, az utcákat, az utcák sarkait. A szíve az emberek, akik lakják. A lelke pedig azok a hagyományok és szokások, amelyek generációról generációra átívelnek benne. Ám az említett három dimenzión felül van még egy: mi magunk, akik oda látogatunk és összerezonálunk a város egyes komponenseivel. Claudio elméletét alapul véve fejest ugrok az Örök város rejtett mélységeibe.
