Rómának több olyan beceneve van, amire hallgat: itt van a Caput Mundi (a világ feje), a Città Eterna (Örök Város), természetesen a capitale (főváros), vagy például a città dell’acqua, vagyis a víz városa is. Ma ez utóbbihoz fűznék egy kis magyarázatot.
A Gianicolo (Januculum domb) a neve alapján akár egy fantasy regény helyszíne is lehetne, de ebben az esetben a valóság talán még érdekesebb a fikciónál. Itt található ugyanis a Fontana dell’Acqua Paola, a helyszín, ami azon túl, hogy a Nagy szépség (Sorrentino, 2013) című filmet nyitja – nem véletlenül -, a Paolo vízvezeték végén található záróobjektum, ami a víz célba érésének diadalát örökíti meg.
A rómaiak igazi vízimádók voltak, ezért a birodalom városaiban ezrével építették a szökőkutakat, a fürdőket és az utcai kutakat, illetve a vízvezetékek is keresztül kasul szelték a város vásznát.
Valójában a Paolo vízvezeték története időszámításunk után 109-ben kezdődik, hiszen akkor épült az elődjének számító Traianus vízvezeték (Acquedotto Traiano), amely az akkori uralkodóról kapta a nevét. Célja a Trastevere városrész vízellátása volt, ahol korábban csak a kutak és Tiberis vize látta el ezt a feladatot.
A vízvezetéket a reneszánsz korban restauráltak, s a munkálatok sikeres lefolyása után Papa Paolo V (V. Pál Borghese pápa) rendelte el a fontana megépítését, amely végül 1610 és 1614 között készült el. Vize azonban nem volt tökéletesen iható, ezért a csalódott rómaiak megalkották a mondást:
“Valere qanto l’acqua Paola”
vagyis annyit ér, mint Paola vize (keveset vagy semmit). A fontana mögött egy titkos kert is van, amely látogatható. Ám nyitvatartása igen limitált, ezért mielőtt ellátogatunk oda, érdemes meggyőződni az aktuális nyitvatartásról és esetleg regisztrálni egyes részvételi idősávokra.
A Fontanone monumentális, angyalok, szörnyek és sárkányok által megelevenített homlokzata öt boltívből és hat gránitoszlopból áll, ebből négy az ősi Konstantin-kori Szent Péter-bazilikából származik.
A kút elhelyezkedése már önmagában figyelmet kér: fenséges csobogása páratlan látvánnyal párosul. A város úgy viselkedik itt, mint egy négylábú kandúr, amely megszelídülve elterül előttünk és kedvünkre simogathatjuk.
Van egy ide kötődő rituálém: néha napfelkeltéért, máskor naplementéért, vagy csak egy lassú reggeliért szoktam felmászni ide. Mögöttem a víz erejének diadala, előttem a lábaink előtt heverő város…
Városnéző sétáim gyakran kanyarodnak ide, hogy a látogatók farkasszemet nézhessenek az elhasaló város panorámájával és megérezhessék, több, mint háromezer év monumentalitásának erejét, miközben hátulról hallgathatják a gurgulázó csobogást.
