Szent Euszták legendáját nagyon szeretem elmesélni a sétáimon a vendégeimnek, mert egy keresztény köntösbe bújtatott, őszinte, emberi történetet rejt magában. Amellett, hogy leleplezi Róma egyik legkülönlegesebb szobrának jelentését, emlékeztet minket arra, hogy bizony nincs új a nap alatt: a lét dilemmái és az ember vívódásai kétezer évvel korábban sem voltak sokkal másmilyenek mint, amelyekkel ma szembenézünk.
Mielőtt Rómába költöztem, egy olasz író könyvét (Roma come nessuno conosce – Claudio Colaiacomo) forgattam, ami a város legendáiról és kevésbé ismert emlékezethelyeiről szól. Az első “látnivaló”, amit a könyv alapján a bakancslistámra tűztem, a “szarvasos templom” lett, Szent Euszták bazilikája. Hiába volt részletesen tárgyalva és elemezve a szarvas szoborral díszített bazilika homlokzata, mégsem hittem el egészen, hogy létezik ilyen hely, mondván ha tényleg így volna, miért nem hallunk róla többet? Emlékszem, ahogy “pár napos rómaiként” szaladtam a Pantheontól csupán néhány percre elterülő kis térre, ahol a templom áll. És élénken érzem még a keserű ízt is a számban, ami akkor öntött el, amikor a restaurálás miatt elkerített bazilika látványa fogadott. Így egy időre félre kellett tennem a kíváncsiságom, ám milyen öröm volt fél évvel később, amikor lekerült az épületet takaró lepel és egy teljesen spontán vasárnapi séta alkalmával ott állt előttem a bazilika a szarvassal a tetején. Tényleg létezik tehát. (Itt találod: Piazza di S. Eustachio, 00186 Roma RM)

A Római Birodalom Traianus hódításai révén érte el legnagyobb kiterjedését, 106-ban pedig a császár az egységes Pannónia tartományt két részre is osztotta: így rajzolódott ki Alsó- és Felső-Pannónia. Ebből az időből származik a történet, ami a Szent Euszták látomása nevet viseli.
Szent Eusztákot eredetileg Placidusnak hívták és Traianus császár katonai parancsnokaként szolgált. Történt egyszer, hogy vadászat közben a társaival egy páratlanul szép szarvascsordára bukkantak. Volt azonban a gyönyörű állatok között egy gímszarvas, ami szépségével kitűnt még a többi közül is és hirtelen a csordát elhagyva előreszökkent az erdő sűrűjébe. Placidus ösztöneit követve szintén kivált társai közül és a gím után eredt. Az állat érezte, hogy Placidus a nyomában van, mégsem szaladt el, sőt mély bizalommal a közelébe engedte. Amikor aztán már szinte egy karnyújtásnyira voltak egymástól, Placidus alaposabban szemügyre vette a szarvast, aminek agancsai között megpillantotta a szent keresztet és Jézus Krisztus képmását, aki megszólította őt.
Ez az élmény olyan nagy erővel bírt, hogy Placidusszal megfordult a világ: felhagyott addigi pogány éltmódjával, megkeresztelkedett egész családjával együtt és attól a naptól kezdve a vallásnak élt.
Kinek a vallás, másnak az alkotás, a család… az életfeladat. Annyiféle lehet ez, ahányan vagyunk a világon. És hiába ehhez értenénk a legjobban és vélhetően ebben lennénk a legsikeresebbek is, ha belevágnánk, nem mindig könnyű rátalálni az útjára. Placidus korában sem volt ez göröngyöktől mentes út és ma sem az. De keressük rendületlenül, legyünk résen és bízzunk a lépéseinkben, amelyek elvisznek majd oda, ahova kell.