Csupán néhány nap kellett hozzá, hogy megértsem, miért mondják, hogy Rómát egészen talán sohasem lehet megismerni. Utunkat állja egy bizonyos barikád, ami előtt leborulunk mi emberek. Azt beszélik, hogy igazán talán még maguk a helyiek sem tudják városuk minden titkát, nekik is megvannak a maguk vak foltjaik.
Egy pillanatra játsszunk el a gondolattal, hogy létezik egy olyan idős ember, aki sok-sok emberöltőnyi ideje él már ezen a Földön. Tudom, a gondolatmenet mágikus, de képzeljük csak el, ahogy az átlag emberélet öt-, hat-, vagy akár hétszeresét is megélt bölcs öreg mesélni kezd. Az emlékeiből összetapasztott történeteket a fiatalabbak alig győzik befogadni. Nem arról van szó, hogy ne lennének érdekesek ezek a históriák, sőt, lebilincselőek, ám az idő sakkban tart minket halandókat. S éppen ezért minden egyes elmesélt történet mögött ott húzódik annak a feszültsége is, hogy közben egy másikról lemaradunk, mert mérlegelnünk kell.
A maga méreteivel Rómával is ez a helyzet. Minden választás egyúttal lemondás is. A város valamennyi macskaköve legendát őriz, de minden egyes bazaltkockánál mégsem állhatunk meg, hogy meghallgassuk a történetét. Így tehát nincs ma, aki elejétől a végéig meg tudná hallgatni Róma több ezer éves memoárját. Ez a kapcsolat tehát az Örök város és a halandóság között, vagyis hogy a hatósugaruk, mértük és erejük mellett eltörpülünk.
Mindenesetre a város az idős ember azon jellemvonását is hordozza, hogy akár hallgatóságtól függetlenül is hangos visszaemlékezésbe kezd. Ennek oka nem más, mint hogy nem tudja magában tartani azt az elmúlt sok-sok évet és szinte kicsobog ajkain, ami egykoron vele, rajta és benne történt. Hát ezért van Rómában annyi szökőkút. Rajtuk keresztül, a katedrálisok és műemlékek között szót kér magának az Örök város, aki tehát a valódi narrátora mindannak, amit mi a szemünkkel látunk. Innentől kezdve, ha egyszer erre visz az utunk és meghalljuk a csobogást, higgyünk benne, hogy éppen egy legendát mormol és nekünk meséli el…
Az egyik ikonikus és egyúttal leghangosabb csobogású csomópont a Trevi-kút, ami nevét arról a három (tre) utcáról (via) kapta, ami ide betorkollik. Én is számtalanszor meglátogattam már a kutat, leginkább a kora reggeli órákban szeretek erre járni, amikor még üres a tér, alszik a város. A nap bármely más szakaszában a turistáké a piazza, mint egy vasfüggöny állják az őrt a kút előtt, amit így szinte lehetetlen megközelíteni. Egyik alkalommal, amikor fényes nappal kötöttem ki itt, a téren, elmerengtem a turisták tekintetén, illetve azon, hogy mit is látnak és vajon mit keresnek ebben a kútban.
És ahogy kutattam a választ, láttam szemükben visszatükröződni Anita Ekberg-et és Marcello Mastroianni-t a kút hullámaiban. Nem csak a kút volt ott tehát, hanem a film jelenetei, és a rendező, Fellini is, objektumok, amelyeket az emlékezet átörökített a vászonról a valóságba. Így hatnak egymásra a különböző médiumok, a különböző történetek: egymásra rakódnak és néha szinte már hátborzongató, hogy mennyire összenőnek; a varrás, az összeillesztés annyira precíz, hogy aligha lehetséges őket szétválasztani. Innen indulunk. Messziről. Az ember, amikor egy a sajátjáétól eltérő kultúrát szemlél, először mindig messziről indul, vagyis az általánosítás, a sztereotípiák és a balzsamosság felől. De mi van a Dolce Vita kultikus helyszíne mögött?
*
Az Aqua Virgo a vízvezeték végpontja volt az ókorban, azonban miután a Római Birodalom elbukott, a vezetéket modernizálni kellett. Egyes legendák szerint egy szűz – vergine – segített a vezetéket tápláló forrás megtalálásában, amely jelenet a kút homlokzatán látható. Talán ez az oka annak is, hogy az 1453-ban elkészült új vízvezetéket Aqua Vergine névre keresztelték át.
Ezzel egy időben a vezeték végében egy medencét építettek Leon Battista Alberti építész tervei alapján. 1570-ben V. Piusz pápa elrendelte a medence áthelyezését a mai kút terének átellenes oldalára, majd a rákövetkező pápa, VIII. Orbán felkérte Giovanni Lorenzo Berninit a kút átépítésére, mivel a korábbi medencét nem találta kellően művészinek és drámai hatásúnak.
A kút megépítését tehát Bernini kezdte el, amelynek épülő látképe akkoriban egészen máshogy festett. Az elbeszélésekből az derül ki, hogy egy csúnyácska kút állt a mai impozáns helyén. Ám az a momentum, hogy a pápa korai halála miatt Bernini-nek végül nem sikerült befejeznie az építését talán a kút jelentéktelenségbe csúszását akadályozta meg.
1731-ban XII. Kelemen, az akkori pápa, pályázatot írt ki az átépítésére, amelynek nyertese Niccolò Salvi lett, aki a reneszánsz stílusú Bernini-féle kút helyén, amit elbontottak, felépítette a ma is látható hatalmas barokk szökőkutat.
Ez tehát a mágikus kút keletkezésének kanyargós története Anita, Marcello és Fellini nélkül.
