Una pausa: pihenő Róma csendes oázisában

Róma Via Margutta

Kezdek egyre inkább meggyőződni arról, hogy Rómából sosem fogy ki a “szusz”, vagyis itt nincs lassú fordulatszám, sem kis lendület. Sűrű és mély ez a hely: vég nélküli íz-skálák, határtalan távlatok időben és térben, na meg a folyamatos zsongás, jövés-menés, forgatag. Olyan, mint az olimpiai láng, amit elfelejtettek eloltani. Hogy ki gyújtotta meg és végeredményben mi is táplálja ezt a lángot…? Talán a várost bevenni készülő, fáradtságot nem ismerő, elefántlábakon menetelő turistacsoportok? Vagy a helyiekben repdeső könnyed, mediterrán, szenvedélyes életvitel, ami után, mi külföldiek oly gyakran ácsingózunk? Esetleg a kettő együtt? Vagy talán valami más?

A kérdés nyitott. A válasz rá pedig legalább olyan misztikum számomra, mint a város maga. Mindenesetre, nem a levegőbe beszélek, ha Rómába visz az utunk és netán megállunk szusszanni egyet valamelyik forgalmas az út mentén, figyeljük csak meg, ahogy a forgalomnak van egy „huzata”, ami álltunkban is úgy mozgat minket, ahogyan a szél olykor belekap a zászlókba…

L’imbarazzo della scelta – a bőség zavara

Mindazonáltal a város egy folyamatosan újratermelődő sóvárgást vált ki az emberből. A hedonizmus itt átlagos jellemvonás tekintve, hogy nincs az a kimondható mennyiség, ami elég lenne a városból. Ám ebbe nem törődünk bele és inkább mindenből csak többet akarunk: a valamire való fagyi itt négy gombócnál kezdődik, a ’cacio e pepe’ csak nagy padella-ban (serpenyőben) az igazi, aztán ki számolja már, hogy hányadik Aperol-t hozza a pincér? Olyan, mintha a város játékra hívná a látogatót, a hely szellemének felfedezésére invitálja, az pedig megbűvölve indul hívó szavára.

Emlékszem, a kiköltözés utáni első hónap végére már zsongott a fejem. A fentebb leírt sorok örvényeinek heteken keresztül senza pausa, szünet nélkül adtam át magam. Aztán ez a hömpölygés beköltözött a fejembe és nem tudtam már befogadni azt, amit a város nyújtani próbált. Mégis csak kellett az a szünet.

Csütörtöki nap volt, a szokásos napi sétám közepén jártam, amikor a Piazza del Popolo felől érkezve, a Via del Corso-n elfordultam balra…

Via Margutta – feloldozás

Először nem hittem a szememnek. A Via del Corso egy 1,5 km hosszú, rendhagyóan egyenes utca Róma történelmi központjában. Rendhagyó, mert egy olyan részen terül el, ahol egyébként sikátoros utcák tekerednek, csavarodnak és habarodnak egymásba. Egyik végpontján a Piazza Venezia látványa tárul elénk, a másik végén pedig a Piazza del Popolo kér figyelmet. Olyan, mint egy kifutó: elegáns, ünnepélyes, egy „elosztó-vezeték”, ami a turistákat hol a Spanyol lépcsőhöz, hol a Trevi-kúthoz, máskor pedig a Pantheon-hoz tereli. Csomópont, turista fellegvár, utca, ami sosem alszik.

Éppen ezért volt annyira meglepő, amikor egy egyszerű balos kanyar után kikötöttem a Via Margutta utcatáblánál. Ide besétálni, olyan volt, mint egy szaltó vissza az időben: műhelyek, galériák, artizán üzletek és CSEND. Nekem talán egy kis nosztalgia is, hiszen kicsit eszembe juttatta a budapesti Pozsonyi utat, ami sokszor hiányzik. A Pincio-hegy lábánál található szellős, festői utcában nincs semmi világiasság, csak az életnek az itteni kerékvágása keveredik a galériák rejtelmeivel és a múlt elbeszéléseivel.

Van egy olasz mondás: „Dagli anni cinquanta quando a Roma si dice pittori si dice Via Margutta”, vagyis az ötvenes évektől kezdve, amikor Rómában a festőkre gondoltak, elég volt ezt az utcát említeni és mindenki tudta, hogy mit értenek alatta. Az utcanév és festők életvitele teljesen egymásba olvadt. Ezen kívül különösen izgalmas, hogy a kis utca mennyi híres ember lakhelye is volt a múltban: itt élt a rendező Federico Fellini és felesége, Giulietta Masina, továbbá a felejthetetlen színésznő Anna Magnani, de például a festő, Giorgio de Chirico is.

Az utca nevének eredetére több verzió is létezik, az én kedvencem a latin „Maris gutta” elnevezés, amelynek jelentése: tengercsepp. A sok kis cseppről pedig eszembe jut a szintén itt található, Pietro Lombardi építész terve alapján 1927-ben készült Fontana degli Artisti, vagyis a Művészetek Szökőkútja is. A márvány alkotás különlegessége az általa megformált vödör ecsettel, palettával, festőállvánnyal és szobrászeszközökkel, amelyek tanúbizonyságot tesznek ennek az utcának az erős művészi-kulturális kötődéséről. Az alkotás központi eleme még két maszk: egy szomorú és egy vidám, szimbolizálva a művészek váltakozó hangulatát…









*

Minden nagyobb séta előtt meg kell pihenni egy kicsit. Ha tudunk, maradjunk hát még ezen a helyen, hallgassuk a csendet, töltsük meg kulacsainkat a kút vizével. A következőkben egy hosszabb körútra indulunk majd, ami Róma városrészeiben tekereg: lehet csatlakozni gyalog, robogón, ahogyan szimpatikus. Az utazás biztonságos és mindenféle költségtől mentes, melynek oka a természete, hogy „mentális”, egyfajta projekció, eszköze a leírt sorok és a feltünedező képek, ezek repítik az utazót. Én pedig csupán azért vagyok itt, hogy kézen fogjam az olvasót és átvezessem a Föld egy mediterránabb érájába. Hogy rövid időre vagy hosszabb maradásra vált jegyet, az az ő döntése.

A presto!

Megosztás
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: whatsapp
Megosztás itt: email
Kampler Éva

A Terra Poetica két hosszú évig egy „fiókban várakozó” ügy volt, aztán idén azzal, hogy az olasz fővárosba költöztem, formára talált. Az oldalt mindazoknak dedikálom, akik szeretik a tiszta történeteket. Mottóként ezért ezt a sort választottam: ‘Una storia sulla pura bellezza’, vagyis ‘Egy történet a tiszta szépségről’.

Social media

Kapcsolódó bejegyzések

Ponza olasz sziget Lazio

Titkos oázis a Tirrén-tengeren: Isola di Ponza

Azt mondják Ponza szigete olyan festői, mint Capri, csak radírozzuk ki róla a turistákat, hiszen még manapság is egészen érintetlen, így megmaradt szinte csak az olasz emberek nyári paradicsomának. Több sem kellett, elmentem hát oda, hogy megnézzem a saját szememmel, igaz-e mindaz, amit róla mondanak…

Tovább olvasom »